A pirosat annak adod, akit meg akarsz hódítani. A rózsaszínt annak, akit nem kell.

Az anyádnak. A lányodnak. A barátnődnek, aki mellett tizenkét éve ott állsz.

Ballagás előtti este, háromnegyed hét. Virágos. Sorban állsz. Celofán, félig nyílt szirmok, ugyanaz a csokor, amit a másik nyolc szülő is visz. Másnap az iskolaudvaron nyolc egyforma virág. Négy nap múlva mind a nyolc a kukában.

Ez a csokor prémium selyemrózsából készül. Szálanként válogatva, kézzel kötve. Púderes, meleg rózsaszín — nem az a hidegen villogó neonrózsaszín, amit a bazári csokrokon látsz. Matt szirmok, semmi csillám.

Fogd meg a szárát. Nem műanyagot érzel. A szirmok élén ott a hajlítás, amit kézzel csináltunk, egyesével. Ezért nem néz ki két csokor pontosan ugyanúgy.

Nem kell víz. Nem kell vázacsere, nem kell szárvágás. Leteszi, és ott marad.

Soha nem hervad el. Nem hullik, nem fakul. Amikor jövő szeptemberben bepakol az albérletbe, ez a csokor is megy vele.

Ballagásra, anyák napjára, szülinapra. Annak, akinek a piros túl sok, a fehér pedig túl hűvös.

Minden csokrot kézzel kötünk, ezért egyszerre csak korlátozott mennyiség készül.

Délelőtt rendelsz — holnap már nála van.